2013. május 29., szerda

63. Kirándulás

63. Kirándulás

"Örültem, hogy ismét kezdtek összehangolódni, de ez nem volt benne a palikban!" - Zayn Malik

Fogalmam sem volt róla, hogy hol lehettünk, de igazából nem is nagyon érdekelt. A látvány egyszerűen minden kérdést vagy kételyt eloszlatott bennem, miközben megfeledkezve a hosszú utazástól elzsibbadt tagjaimról körbenéztem a havas paradicsomban. Meseszerű, már-már hihetetlen volt az egész.
Mintha egy medencében lettünk volna. A távolban, de talán mégsem olyan messze hegyek emelkedtek az ég felé, s tűntek el néhányan a felhők között. Körülöttünk hófödte fenyvesek magasodtak sűrűn egymás mellett, míg előttünk egy visszafogott, mégis egyáltalán nem oda illő hotel pihent körülötte terepjárókkal és ide tévedő buszokkal, bennük sok-sok kipirult arcú, izgatott turistával, kik legalább olyan ámulattal bámultak körbe, mint én. A halvány napsugarak, melyek utat törtek maguknak a felhők között gyengéden csillogtatták meg a havat, s simítottak végig az emberek fázós, piros vonásain.
Attól kezdtem félni, ha kicsit is közelebb lépek, eltávolodok a vörös, hatalmas autótól az egész szertefoszlik, s én felébredek. Nem akartam kockáztatni, ám a jármű mellett sem lehettem, elvégre az utánam kiszálló négy fiú izgatottan kezdett el toporogni körülöttem, hogy mozgásra bírjanak engem és a mellettem ácsorgó göndör fiút is, aki velem együtt igyekezte felszedni leesett állát a hóból.
Göndör tincsei kikunkorodtak a fekete sapka alól, kezeit a zsebeibe dugva igyekezte őket kicsit felmelegíteni, amíg jobban körülnézett a környéken. Zöld szemei a halvány fény alatt csak még inkább csillogtak olyan titokzatossággal, mégis nyitottan, hogy az pár pillanat erejéig jobban lefoglalt, mint az elénk táruló látvány. Akaratlanul is megmosolyogtam döbbenettől szét nyílt ajkait és kipirult arcát. Pedig az ember azt hinné, hogy akik olyan sokat utazgatnak, mint ők már megszokták az ilyen gyönyörű helyeket. Tévedtem. Talán az ilyeneket nem is lehet megszokni.
- Itt akartok fagyoskodni egész nap vagy bemehetünk? – kérdezte Louis, miközben jót vigyorgott reakciónkon, s egy lépést közelebb ment a hotelhez. – Gyerünk már! Megfagyunk! – nyafogta, mikor unszolása ellenére sem mozdultunk.
- Olyan hangulat romboló vagy néha, Louis! – morgolódott Harry, majd egy utolsó csúnya pillantást vetett a fiúra mielőtt lehajolt volna a cuccaiért, hogy követhessük őket.
Csendben, egymás mellett ballagva mentünk a már kitaposott, de ennek ellenére is még csúszós úton, s látszólag mindketten teljesen a tájba merültünk. Képtelen voltam elhinni, hogy nem álmodom, de egyre valószínűbbé vált számomra, hogy ez valóság. Hogy ilyen hely létezik a földön! Szent ég!
Jólesően borzongtam meg, mikor beléptünk az épületbe és megcsapott minket a meleg és a kellemes fenyőfa illat. Ez a hely még belül is csodálatos volt, noha a véleményemen nem változtatott; nem illett ehhez a gyönyörű természethez sem az épület, sem az autók vagy az emberek. Elvesztette azt a bizonyos varázsát, amit az erdő a titokzatosságával és végtelenségével igyekezett visszanyerni.
Mindenesetre nem panaszkodhattam. Ilyen szép helyen soha életemben nem jártam.
A hatalmas előcsarnok kellemes bézs és vörös színekkel volt feldíszítve. A közeli büféből, vagyis inkább már kávézóból áradt a kávé és a tea finom illata, míg a márvány padlón halkan kopogtak a cipő sarkak, ahogy az ember halk zsivaja betöltötte az egész helyiséget.
Lépteinket sietősebbre vettük, mikor a fiúk türelmetlenül, mégis vigyorogva intettek nekünk a liftből, hogy amíg mi bambán ácsorogtunk a csarnok közepén ők addig bejelentkeztek, s ismét csak ránk vártak.
- Megkérdezném, hogy tetszik-e a hely, de az arcod mindent elárul – mosolyogta Niall elégedetten. – Az én ötletem volt! – húzta ki magát büszkén, mint aki tényleg hatalmas dolognak tartotta remek ötletét. Így is volt. A vigyort le sem lehetett volna mosni az arcáról.
- Mondanám, hogy egy zseni vagy – mondta Harry. – De látom az arcodon, hogy ezzel tisztában vagy – mosolyodott el.
- Úgy van! – biccentett a fiú mindent tudóan, majd megigazítva a vállán feszülő táska pántját követte Liamet a harmadik emeleti folyosón.
- A szobák egymás mellett vannak – magyarázta Louis, miközben mindenkinek szét osztotta a szobához kapcsolódó kulcsokat. – Csakhogy Niallnek ne kelljen messze mennie, ha mindenki hűtőjét kiakarja fosztani – vigyorogta kekeckedően, mire az ír fiú csak elégedetlenül fújtatott egyet és sértődötten követte Liamet a szobájukba. – Tiétek az erkélyes, csak mert büdös bagósok vagytok – fordult hozzánk ugyanolyan heccelő mosollyal, szórakozott fénnyel kék szemeiben.
- Elemedben vagy ma, Tomlinson – mormolta fejét csóválva barátom, míg kikapta bandatársa kezéből a kulcsot, s inkább a zárral kezdett babrálni, ami pár másodperc múlva meg is adta magát a kulcs forgatásának.
A szoba sokkal egyszerűbb és visszafogottabb volt, mint amire az épület csarnokáról vagy éppen a külsejéből gondolni mertek volna az emberek. Leginkább a meleg színek domináltak, mintha csak ezzel is egyensúlyozni akarták volna a kinti, sosem szűnő hideget.
A hálószoba és az a pár méteres helyiség, ami talán a konyha akart lenni egyben volt, a konyhából nyílt egy ajtó, ami gondolom a fürdőszobába vezetett.
- Aranyos – mondtam, míg tekintetem visszavezettem a cuccait lepakoló Zaynhez.
- Nagy az ágy – vigyorogta perverzül, s őszintén szólva meg sem lepődtem. Nem is ő lett volna, ha nem ez lett volna az első észrevétele. Na meg tényleg nagy volt az ágy!
Inkább nem reagáltam szavaira, pillantásom megakadt az erkélyajtón, aminek aztán nem is igazán tudtam ellenállni. Jobban összehúztam magamon a még le sem vett kabátomat, majd kiléptem a friss levegőre.
A hideg levegő csípősen simított végig érintésétől vöröslő arcomon, amíg körülnéztem a tájon.
A magas hegyek szinte egybeolvadtak a szürke éggel, a fák havasan sorakoztak körülöttünk, s emberek igyekeztek egy táblákkal kijelölt ösvény felé, melyek ábráit nem igazán tudtam kivenni olyan távolságról. Nem is nagyon érdekelt. Sokkal inkább lefoglalt a látvány, amit a hely nyújtott, s amit percekig, talán órákig is képes lettem volna nézni, ha barátom nem kezd el megint aggodalmaskodni miattam.
- Meg fázol! – mondta, s addig nem is hagyott békén, míg vissza nem léptem a meleg szobába.
A fiú a baleset után sokkal aggodalmasabb és figyelmesebb lett velem, ami ugyan aranyos volt és érthető néha már idegesítőnek is számított. Folytonos makacsságával és parancsolgatásával úgy éreztem mintha valamelyik szülőm lenne, s nem a barátom.
- Elég nagy vagyok, hogy eldöntsem! – vágtam vissza, miközben levettem magamról a kabátom.
- Az orvos azt mondta, hogy figyelnünk kell rád! – vágott vissza.
- Az már két hete volt – mondtam, bár ez még számomra sem tűnt jogos érvnek. – Zayn, csak...lazíts! Tudok vigyázni magamra, nem vagyok már gyerek! – enyhültem meg végül. Teljesen jogosan aggódott, ezt nem tagadhattam.
- Én csak nem akarom, hogy megint valami bajod essen – mormolta tehetetlenül, szomorúan, miközben elé álltam, s ő átölelve a derekamat szorosabban tartott magához.
- Nem lesz bajom – ígértem, bár ez eléggé igazságtalannak és meggondolatlannak tűnt. Hogyan is ígérhettem ilyesmit? De ott és akkor nem szívhattam vissza a szavaim, különben is, még a csillagokat is leígértem volna, ha azzal jobb kedvre bírhattam volna őt.
- Inkább készülődjünk – mondta végül. – Egy óránk van – közölte.
- Mihez? – értetlenkedtem.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egész idő alatt egy szobában fogunk lenni? – kérdezte szórakozottan. – Bár...erre az esetre is lennének ötleteim – mosolyodott el féloldalasan, miközben ismét közelebb húzott magához és apró csókokat nyomott ajkaimra.
- Azt egyből gondoltam – nevettem fel vigyorát látva, kiszabadulva karjaiból, hogy előkeressek magamnak valami melegebb ruhát, mielőtt még valamelyik fiú szabad utat engedett volna magának a szobánkba.
- Amúgy Harry mondta – szólalt meg a fiú pár perc múlva.
- Mit? – fordultam felé, míg megigazítottam a pulcsim kapucniját.
- Hogy szereted az ilyen helyeket – biccentett az ablak felé, mire ismét kibámultam a halvány, narancs színű függönyökön a fehérségre.
- Igen, valóban szeretem – mosolyodtam el halványan, noha mint ahogyan semmire Harryvel kapcsolatban, úgy arra sem emlékeztem, hogy ő erről mikor szerzett tudomást. Bosszantott, hogy amíg a fiú mindennel tisztában volt velem kapcsolatban addig én róla semmit sem tudtam az alapokon kívül. Tudtam, hogy hány éves, tudtam a családja nevét, de igazából semmit sem tudtam az igazi göndörkéről, aki a legjobb barátom volt, amíg emlékeim nem fújtak visszavonulót.
- És mit is akarunk csinálni? – kérdeztem, miközben megigazítottam nyakam körül a szürke sálam és kérdőn néztem a szobában rám és Zaynre várakozó fiúkra. Barátom nem igazán akartam tönkretenni reggel tökéletes felzselézett frizuráját, de kénytelen volt a sapka mellett dönteni.
- Lehet semmit, ha továbbra sem készültök el – morgolódott dacosan Niall.
- Hé, én készen vagyok! – vágtam rá. Tényleg készen voltam,s szavaim után pár másodperccel Zayn is feltűnt a fürdőszobából.
- És én is – vigyorogta elégedetten. – Mehetünk! – tette még hozzá, mire mindannyian bólintottunk, s végre megindulhattunk vissza a természetbe.
Még a hideg, fagyos levegő sem tántoríthatott el minket, miközben megindultunk a kijelölt, figyelmeztető táblákkal kijelölt, havas ösvényen. Az erdőben mintha még hidegebb lett volna, az a halvány napfény sem sütött át a magasra nőtt, hófödte lombokon.
- Gyönyörű, nem? – kérdezte halványan mosolyogva Harry, miközben mellém szegődött, s jobban összehúzta magát a hideg elől.
- De, abszolút! – feleltem. – Köszönöm – néztem rá hálásan.
- Ne nekem – rázta meg a fejét. – Én nem tudtam, hogy mire készülnek, csak megkérdezték, hogy milyen helyeket szeretsz, én pedig válaszoltam – magyarázta.
- De emlékeztél rá – makacskodtam. – Még én magam is elfelejtettem ezt...
- Persze, hogy emlékszem – vont vállat még mindig makacsul ragaszkodva ártatlanságához, mintha ez olyan természetes és magától értetődő lett volna, hogy mindent tud rólam.
- Mesélj – kértem. – A barátságunkról, rólunk – folytattam, mikor találkozott tekintetem az ő értetlen, méregzölden csillogó pillantásával.
Szavaim kicsit meglepték, de egy percig sem ellenkezett. Kicsit összeszedte a gondolatait, majd belekezdett a történetünk be, kezdve a zavarba ejtő első találkozásunkkal a rengeteg nevetésen át minden csínyt és élmény elmesélt, amit ketten,együtt éltünk át.
Jólesett hallgatni a szavait, pár pillanatra mintha a múltba kerültem volna, ám teljesen tisztában voltam vele, hogy ez csak a képzeletem. Nem emlékeztem semmire.
- Öhm, hova tűntek a többiek? – kérdezte Harry, mikor neki sikerült visszaterelnie mindkettőnket a jelenbe.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül, majd körbe pillantva a magasra nyúlt fákon és a havas földön egy újabb kérdés jutott eszembe; – Mi hol vagyunk? – adtam hangot kíváncsiságomnak.

6 megjegyzés:

  1. áááwh*-*
    imádtam:$
    ohh és Harry&Mila..:D
    úgy remélem h emlékezni fog Harryre:$
    haha,kíváncsi vagyok hogy hova keveredtek :)
    siess xx <3

    VálaszTörlés
  2. Egyem is meg őket *-*
    Egyébként nagyon-nagyon jól leírtad a helyet, tulajdonképpen olyan, mint itt, nálunk a téli hónapokban.Élethű lett :D
    Louis tényleg elemében volt :D
    Bo×××

    VálaszTörlés
  3. Ne már! Istenem, ez óriási lett! Alig várom a következőt!

    VálaszTörlés
  4. Huh eszméletlen jó

    VálaszTörlés
  5. Jóféle lett :))) De nagyon várom a folytatást :D

    VálaszTörlés
  6. Oh, jo kis kirándulás! :P Egyre jobban elvannak, de, hogy még el is tévednek. xDD Hehe! Jo fejezet lett, várom az újat, de... neeeeeeeeem akarom, hogy vége legyen. :(

    VálaszTörlés