66. Három....kettő....egy...és vége

66.  Három....kettő....egy...és vége

"Már akkor tudtam, hogy Mila érkezésével minden megváltozott." - Zayn Malik

Még ennyi idő elteltével is tisztán emlékeztem, hogy milyen izgalommal vegyes félelemmel vártam a viszontlátás keserédes örömét legjobb barátommal és egyben szerelmemmel. Minden percet feltudtam volna idézni abból a napból, miközben igyekeztem határt szabni gondolataimnak, s érzelmeimnek egyaránt, ahogy átsuhantunk London gyönyörű, mára már ismerté vált utcáin a Direction házhoz tartva. Akaratlanul is felnevettem, mikor eszembe jutott, hogy mennyire féltem a többiek véleményétől velem kapcsolatban. Mennyire aggódtam amiatt, hogy nem fogadnak el, hogy elveszik tőlem a göndörkét és mennyire kellemesen csalódtam bennük már az első napon.

Az több okból is kellemes és felettébb fontos nap volt számomra a rengeteg ellentétes és aggasztó érzés ellenére is. Akkor találkoztam hosszú idő után ismét Harryvel, akkor találkoztam legelőször Zaynnel, aki már akkor sem volt rest megcsillogtatni előttem megjegyzéseit, melyekkel teljesen megsemmisített és zavarba hozott a többiek hatalmas örömére, akiket mára már családtagként, testvéreimként szerettem.

Akkor ígérte meg Niall, hogy ez lesz életem legizgalmasabb és csodálatosabb éve. Már akkor tudhattam volna, hogy a szőke, ír fiú egy zseni. Teljesen igaza lett.

- Biztos, hogy erre kell mennünk? – kérdeztem zavartan, mikor gondolataimból előbukdácsolva feltűnt, hogy egy teljesen más helyre vezetett a mellettem ücsörgő fiú. – Zayn? – makacskodtam, mikor barátom csak titokzatosan elmosolyodott és szó nélkül hagyta kérdéseim.

- Ne aggódj, van egy meglepetésem – magyarázta, amiből könnyedén rájöttem, hogy fölösleges lenne kérdezősködnöm. Úgy sem mondana semmit, így inkább kényelmesen hátra dőltem az ülésen, míg Zayn egyik keze a vörös, direkt kissé ráncosra szabott ruhával alig takart combomon pihent.

Megint minden olyan ismerős lett. Feldíszített utcák és kirakatok sorakoztak a hatalmas épületek alatt, fiatalok császkáltak az utcákon a hideg ellenére is. Kiélvezték az év utolsó éjszakáját, amíg az autósok türelmetlenül dudálva, mégis kedélyesen igyekeztek előrébb jutni a céljuk felé.

Zayn végül aztán befordult egy apró utcába, majd megállt az autóval, hogy megkerülve azt kisegítsen a járműből.

- Fogalmam sincs, hova hoztál – mondtam eltűnődve. Egyáltalán nem volt ismerős a környék, ahol panelek magasodtak egymáson és takarták el az égen pihenő csillagok milliárdjait.

- Nem baj – nevetett fel, miközben egyik kezét a derekamra csúsztatta és úgy vezetett be az egyik ég felé nyúló épületbe.

A lakás bentről sokkal tisztább és előkelőbb volt lerobbant külseje ellenére, s ahogy igyekeztünk a legfelső emeletre úgy nőtt bennem a gyanú, hogy nem egy újabb lakására hozott, amit mostanában vett. Szokásuk volt a város minden pontján venni egy apró albérletet, amit nem igazán értettem, de volt rá pénzük. Nem volt beleszólásom, hogy mire költik. Amíg nem pusztították saját magukat addig nem is igazán érdekelt.

- Gyere – kulcsolta össze ujjainkat izgatottan vigyorogva, miközben kihúzott magával a liftből.

Kopogás nélkül nyitott be az egyik ajtón, ahol aztán sokkal több ember került a szemem elé, mint ahogyan arra számítottam. Teljesen összezavart.

A lakásban minden fölösleges fal le volt bontva, s teljesen másképpen volt átalakítva, mint a megszokott stúdió lakások. A falak fehérek voltak és az egyik oldalon hatalmas üvegfalak díszelegtek csodálatos látványt tárva az ott lévők szeme elé. 

- Zayn! – hallottam meg egy ismeretlen férfi hangot, ahogy a mellettem ácsorgó fiú nevét mondta. Az idegen egyhamar meg is jelent barátom mellett, miközben kedélyesen mosolyogva kezet nyújtott felé és üdvözölték egymást. A szőke fickó magas volt és szikár. Tincseit lazán bezselézte, miközben fehér ingét a könyökéig feltűrte és még a fekete-fehér tornacipő sem tudott rontani elegánsan trehány megjelenésén. Stílusos volt.

- Örülök, hogy ismét találkozunk, Travis – mondta Zayn, majd közelebb húzva magához engem is bemutatott. – Mila ő Travis, fotós és egy jó barátom – magyarázta. – Travis, ő a barátnőm – nézett vissza a férfira.

- Örülök, Mila – nyújtott felém kezet a férfi, amit halványan, ám még mindig értetlenül, de elfogadtam. – Emlékszem rád – mondta. – Már akkor tudtam, hogy lesz valami köztetek – kacsintott barátjára, mire az csak szemet forgatott, de az arcán pihenő mosolyt le sem lehetett volna törölni jóképű, frissen borotvált arcáról. – Gyertek velem! – kérte egy biccentéssel, majd válaszunkat sem várva indult meg abban a reményben, hogy követjük őt.

Teljesen megfeledkeztem a külvilágról, miközben öntudatlanul lépkedtem Zayn mellett és minden figyelmem a falakra felakasztott képekre összpontosult. Egyszerű fényképeknek tűntek, nem többnek, mint több száz vagy százezer, mégis megfogtak. A képek élénk színei egyszerűen megragadták a tekintetem, miközben a vigyorgó, élettel teli arcokat néztem. Mindegyik képről sütött a élet és a vidámság. Elképesztett, hogy egy-egy kép mennyi érzelmet feltudott bennem kelteni.

Pillantásom végül ismerős alakokra terelődött. Egy fekete, hatalmas autóba voltak összezsúfolva, arcukon mégis hatalmas vigyor ragyogott, ahogy a kamerába néztek és nevettek. Felismertem magam, a meghökkent, majd egy másik képen vidámmá váló tekintetem, megtaláltam Harry göndör tincseit és csillogó, zöld szemeit is, ahogyan a többiek is kihajoltak mögülünk és nevettek. Feltűnt Zayn barnás bőre, tökéletesen felzselézett haja és csillogó, elmélyült tekintete, ahogy az egyik képen engem nézett.

A torkom akaratlanul is elszorult, ahogy beleütköztem a pillantásától érzett meghökkentségbe és meghatódottságba. Öntudatlanul szorítottam meg a fiú kezét, akinek tekintetét mindvégig magamon éreztem, ám az én figyelmem képtelen voltam elterelni a fényképről. Csak bámultam bele a szemeibe, s azon tűnődtem, hogy miképpen tudott rám már akkor, az első estén úgy nézni mintha valami csoda lettem volna számára.

- Zayn.. – motyogtam, mikor megtaláltam a hangom, ám megfelelő szavakat képtelen lettem volna találni a bennem kavargó, mellkasomat megtöltő érzelmekre.

- Már akkor tudtam, hogy nem engedhetlek el – mondta halkan, bensőségesen.

- Szeretlek – mondtam végül meghatottan, ajkaimon hitetlen, mégis hálás mosollyal, ahogy felnéztem rá és az ismerősen csillogó szemeire, melyeknek teljesen a rabja voltam már hosszú hónapok óta.

- Én is – felelte teljesen magától értetődően, ám szavai úgy hatottak rám, mint valami elcsépelt, mégis szívig hatoló vallomás. Mintha csak először mondta volna, pedig ez az apró párbeszéd gyakran megesett köztünk.

Ajkai lágyan, szeretgetően súrolták a szám, mikor lejjebb hajolt, hogy megcsókolhasson, amit végül a telefonja türelmetlen csörgése zavart meg.

- Igen? – szólt bele, ám tekintetét le sem vette rólam, én pedig képtelen lettem volna elszakadni barna tekintetétől. Nem mintha egyáltalán akartam volna... – Oda érünk Harry, ne aggódj! – nevetett fel szórakozottan. – Nem kezded nélküle az új évet! – ígérte, miközben ujjainkat ismét összekulcsolta és egy intéssel búcsúzva a ránk vigyorgó Travistől már a liftben is voltunk, amíg ő legjobb barátomat igyekezte lenyugtatni.

Az út csendben telt, mégis meghitten. Mintha valami idétlen rózsaszín ködben lebegtem volna akár a filmekben, ám eszemben sem volt ebből szabadulni. Csak úszkáltam és félig öntudatlanul követtem mindenhova barátomat, amíg beértünk a hatalmas, kivilágított és megtelt épületbe, ahol tavaly is befejeztünk és elkezdtünk egy évet.

- Hát ide értetek! – nevetett fel jókedvűen, megkönnyebbülten a göndörke, mikor elé értem, hogy a többiek után végre őt is üdvözölhessem.

- Gondolhatod, hogy nélküled nem érhetett volna el az éjfél! – nevettem fel a magas fiúra, aki csak elégedetten vigyorgott le rám zöld, már kissé alkoholtól csillogó szemeivel.

Sosem jelentett számomra sok mindent a szilveszter, nem kezdődött, s nem fejeződött be semmi sem számomra egészen tavaly éjfélig. Ott és akkor mindenem a feje tetejére állt, s nem is gondoltam volna, hogy rá egy évre az a zűrzavar és sürgés-forgás teljesen megszokottá; az életemmé válik majd. És mégis így lett.

- Nem meg mondtam, hogy ez lesz életed legfenomenálisabb éve? – kérdezte vigyorogva, elégedetten az ír fiú, miközben kék szemeivel felém nézett, bár választ nem várt. Nem is hallhatta volna szavaim, ugyanis a tömeg egy őrjöngő és lelkes masszává folyt össze kiabálás közben;

- Három....kettő....egy!